4 év plusz egy nap.
Magam vagyok.
Most épp.
Potyognak a könnyeim.
Ülök a sárga fotelemben és csak te jársz az eszemben, pedig azt hittem, jól vagyok.
Miért ne lennék jól, hiszen az elmúlt 1 hétben két országon át bicikliztem.
Varázslatos helyeken jártam, szuper fotókat csináltam, amiknek úgy örültél volna.
Erre most meg újra megállíthatatlanul törnek fel a krokodilkönnyek.
Az évfordulóra már napokkal ezelőtt megírtam a gondolataim, most mégis okafogyottá váltak, hiszen mégis fáj, hogy nem vagy itt.
Mégis a húsomig hatol az érzés, hogy már nem láthatod azt, hogy mennyire jól vagyok.
Hogy milyen szépen összeszedtem, összeszedtük magunkat.
Az viszont továbbra is örömmel tölt el, hogy az igazi mélypontjaimat már nem láttad és nem kellett aggódnod miattam.
Nem kellett végignézned tehetetlenül a szenvedéseim.
Mégis hiányzol.
Talán most egy kicsit még jobban.
.
.
Ülök a Tiborral a kedvenc fagyizónk teraszán és belémhasítanak az emlékek, hogy min mentünk keresztül 4 évvel ezelőtt.
Nézem a Temetkezési vállalat logójat és a lelkem legmélyébe mar az emlékkép, amikor fekete ruhában ültem ott és a koporsódról, a ruháidról és az “ügymenetről” beszéltek.
Mintha egy filmet néznék kívülről.
Összeszorul a gyomrom és azon gondolkozom, hogy milyen jó, hogy ez már mögöttünk van.
Nézem Apámat, ahogy majszolja a cukormentes fagyit. Belémhasít a fájdalom, hogy te most mennyire örülnél annak, hogy így megismertem őt és a kérésednek megfelelően, gondját viselem. Közben a lelkiismeret-furdalás is felüti a fejét, hogy mióta nem vagy, sokkal többet járok haza.
3 hónapja pedig minden héten itt vagyok, több napot.
Neked ez miért nem járt meg belőlem?
Egyszerű és fájó a válasz: amíg az ember nem tudja pontosan, hogy mi az igazi veszteség, amíg fiatal és azt gondolja, hogy egy másik ember mindig itt lesz az életében, addig nem is tudja igazán becsülni azt. Na nem mintha nem becsültelek volna, de tudod, mindig azt gondoltam, hogy bőven van még időnk. Hát nem volt…
.
.
Nézem az udvaron a leandereid, amik ugyan még élnek, de a te gondos kezeid miatt voltak egykoron olyan gyönyörűek.
Most már ezek sem olyanok nélküled.
Mi sem vagyunk ugyanazok már, de még mindig virágzunk, még mindig van tavaszunk és nyarunk, csak nem olyan illatos és szép, mint veled volt.
De így 4 év után mi is kezdünk újra, igazából magunkra találni.
Talán most már nem olyan nehéz és talán már teljesen megszoktuk ezt az új felállást nélküled.
Igazán büszke lennél ránk, ha most látnád milyen szépen és békességben megvagyunk a Tiborral.
Örülnél annak, hogy nekem egyre több türelmem van hozzá és minden máshoz is az életben.
Boldog lennél, hogy Apám ilyen szépen boldogul és megtalálta a helyét.
4 év után körbenőtte az élet a gyászt, de mi még mindig őrzünk jó emlékezetünkben és nagyon szeretünk Anya!