Egy éve mentőt hívtam magamnak. 

A halálod évfordulója utáni napon. Úgy tűnt, nem bírja a szívem az elvesztésed és az elmúlt évek gyötrelmeit.
A szokásos migrénnel indult a hajnal, aztán extra alacsony pulzussal folytatódott a reggel, majd a 112 tárcsázásával kezdődött a diagnózis felállítása.

Újra az udvarunkban állt a mentőkocsi, csak most nem érted jöttek, hanem értem. 
Így utólag visszanézve, az egész műsor lényegében egy kabaré volt. 

A büszkeségem nem engedte, hogy hordágyon tegyenek be az egyhetes, még újszagú mentőautóba, így a saját lábamon, egy csíkos szatyorral botorkáltam az autóhoz. A legkedvesebb nyári nadrágomra azt mondta a mentős, hogy ő sem jönne pizsomában…ennyit a divatról. 

Közben Apám és Margit néni aggódó tekintete kísért, ami még idegesebbé tett. Ideges lettem, hogy most meg miattam kell aggódni. Szép munka Eszter!

Az ölemben volt a szatyor, amiben a kulacsom és az irataim voltak. Az jutott eszembe, hogy engem most nem vihetnek el Kaposvárra, mert a kórházba menős pakkom Budapesten van.
Meg amúgysem.
Nem kell itt feleslegesen a pánik. 

De hát pánikra volt ok, mert idővel meglett a diagnózis: szívritmus zavar. Pont az, mint ami neked is volt. 

Nem bírta a szívem az elmúlt éveket. Nincs mit szépíteni rajta. Hónapokig jártam orvosról orvosra. A probléma sokáig nem múlt, de ahogy az idő körbenőtte az életet, megszűnt a mellkasi fájdalom és egyre ritkábban érzem már a fájdalmat. 

Ennyi a recept: elfogadni, az elfogadhatatlant. Elfogadtam azt, amit muszáj volt elfogadni. Amire sokáig úgy gondoltam, mint egy örökké elfoghatatlan tényre. Hogy meghaltál.
3 év távlatából, már azt gondolom, hogy könnyebb volt, mint gondoltam, hiszen nem volt már remény. Nem volt tovább remény, hogy meggyógyulsz. A halálod napján véget ért a keserves reménykedés és a helyét felváltotta az elfogadás. Azt hiszem, ez a könnyű a halálban. Nincs tovább, miben hinni. 

Aztán valahogy azóta, hogy egyedül jártam a kórházakat, feküdtem azon a júliusi napon, pont abban az elkülönítőben, mint te, megerősödtem. 

Mintha a te egykori erőd belémszállt volna. Mintha minden bölcsességed, kitartásod átadtad volna nekem. Emlékszem, amikor egy decemberi napon, szintén egyedül mentem ct-re és vizsgálat közben szétpattant az ér a kezemben.
Utána remegve ültem kint a váróban vagy fél órát, hogy el tudjak indulni haza.
Te jártál az eszemben, hogy ilyen malőröknél milyen erős voltál mindig. Meg persze az is bevillant, hogy milyen szerencsés is voltál minden nehézség közben. Mert mindig elkísért Apa vagy én, vagy mindketten. Soha nem ültél egyedül sehol. Tudom, ha most itt lennél a Földön, akkor én sem ülnék sehol egyedül. Bár lélekben most sem voltam egyedül, mert éreztem, érzem vigyázó tekinteted. 

.

.

Tegnap éjjel is Veled álmodtam. Már sokadjára. És tudod mi volt bennem?

Hogy nem akarom, hogy újra itt legyél. Nem akarom, hogy újra átéljük azokat az őrült szenvedéseket, amin leginkább te, de mi is keresztül mentünk. Hogy nem akarlak többet látni a kórházi ágyban, nem akarom azt a reggelt átélni, amikor megmondták, hogy elköltöztél egy szebb és boldogabb világba.
Nem akarok többet belegondolni abba, hogy min mentél keresztül, és hogy nem voltam ott veled az utolsó pillanatban. Mert azt is úgy alakítottad, hogy ne lehessek ott, hogy ne láthassam az utolsó lélegzetvételed.
Biztos vagyok abban, hogy ezért mentél el hajnal fél3-kor, és nem reggel, amikor ott ültem volna az ágyad mellett. 

Nagyon gyakran, lényegében minden nap, eszembe jutsz.
És képzeld, már nem fáj, hogy nem vagy itt fizikailag, mert tudom, hogy egy másik világból figyelsz és őrzöl minket.

Már semmi nem fáj veled kapcsolatban, mert körbenőtte az élet. Az újabb fájdalmakkal, nehézségekkel és boldogsággal. Mert nehogy azt hidd, hogy csak sírunk és szomorkodunk. Tudom, hogy ennek örülsz, ezért mondom. 

Annyi változás viszont van, hogy nem bírom megnézni a rólad készült képeket, mert az most azért mégiscsak nagyon nehéz. Nem tudom megmondani pontosan, hogy miért, de azért még mindig “mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz".