Talán azt gondoltam, hogy a fájdalomban és a gyászban rutint lehet szerezni. Hogy amikor egy újabb veszteség ér, akkor már nem fog annyira belemarni a legmélyebb sejtjeimbe.
Tévedtem. 

Amíg fiatal az ember, eszébe sem jut a halál. Eszébe sem jut az, hogy ahogy az idő fogaskereke jár, úgy egyre kevesebb év, hónap és nap van hátra mindenki életéből.
Vannak emberek és állatok, akik a világ legtermészetesebb módján részesei az életünknek.

Aztán egyszer csak észreveszed rajtuk az öregedés jeleit. Azt, ahogy zakatol a kis lényük az elmúlás felé.

Igen, a kutyánkról beszélek. Az eb, aki az Anyám halála után az Apám legjobb barátja lett, akiről gondoskodott, akihez unalmas napjain szólt. Ez a jószág, akit 13 évvel ezelőtt Tinnyén talált egy állatmentő, aki ezután 5 évet élt velem Budapesten, majd örökös nyaralójegyet váltott magának Marcaliba, a Szüleimhez. Először az Anyám árnyéka lett, majd az Apámé. 

Soha nem volt vele semmi gond. Rajzolni nem tudtam volna 13 évvel ezelőtt okosabb, szebb, megértőbb és jobb kutyát. Soha nem tanítottam semmire, mégis olyan volt a kis ősz szakállával, mint aki a világ összes bölcsességét magáénak tudja. Nem én tanítottam őt, hanem ő tanított engem, minket. 

Emlékszem, mikor az Anyám meghalt és végelláthatatlanul csak sírtam, odakucorodott az ölembe. Bár azon az éjszakán azt hittem az Anyám után megy. Zilált egész éjjel, alig kapott levegőt. Figyeltem minden rezdülését, felkeltem hozzá, hogy él-e még.
De ő élni akart tovább velünk, hogy kicsit feledtesse az Anyám után maradt űrt. 

Amikor hazamentem, nemcsak az Apámhoz mentem, hanem hozzá is. Ehhez a kis lényhez, akinek minden lépése, farkcsóválása maga a megtestesült őszinte szeretet volt. Mikor meglátott, szinte repült felém.

Az elmúlt pár látogatásom alkalmával már nem repült, csak csóvált. Nem nagyon, csak kicsit. Már nem volt ereje futni, felugrani a kanapéra, már magát megtartani a négy lábán is alig volt ereje. 

Szeptember végén megfürdettem egy lavórban. Fürdetés közben azon gondolkoztam, hogy lehet már a sírhantnak csinosítom a kutyámat. Morbid, nem? 
Tartanom kellett a fejét, mert már nem bírta el saját magát. Belefulladt volna a vízbe, ha nem fogom. Potyogtak a könnyeim, de úgy tekintettem rá, mint egy idős emberre, akit kimondatlanul az utolsó útjára kísérem.

Akkor még ezt is gondoltam: “Most múlik pontosan”, de én nem akarom őt elengedni. Elengedni azt a lényt, aki minden esős és borús napon örömet okozott, aki napsütés volt minden pillanatában.

Azt hiszem pontosan tudtam, hogy ez már a végjáték. Tudtam azt, hogy hamarosan be fog következni és krokodilkönnyeket fogok hullajtani egyvégtében.
Siratom őt, magamat, a csodálatos közös időt, és önző vagyok, mert még többet szerettem volna belőle. Még többet abból a feltétel nélküli szeretetből, amit csak ő tudott. 

Ahogy megöregedett, már csak önmaga szellemeként poroszkált fel s alá a lakásban és az udvaron. De ott volt, csendesen, némán. Amikor kimentem a teraszra és szürcsöltem az Anyám tiszteletére a "boroskólám", csak ült ott mellettem. Még érzékelt engem, de egy ideje szinte semmiről nem vett tudomást. Már nem ugatott, ha becsengettek, már nem őrizte a házat, csak engem, ha hazamentem.

Az utolsó hetekben már csak álmában sikított. Ki tudja miért. 
A kis élete elejéről, vagy a koráról sosem tudtunk sokat. Így szeretném azt gondolni, hogy azért sikított, mert eszébe jutottak azok az idők, amikor nem voltunk neki mi és csupa szenvedés és magányos kóborlás volt az élete. 

Elment, elmúlt, most már “hivatalosan” is ő a csend zenésze. Felment abba a bizonyos Mennyországba és az Anyám ölében ül, ahol annyira szeretett ücsörgni. Most már fentről vigyáznak ránk. Bedagadt a fejem a sok sírástól, és folyamatosan csak cikáznak a fejemben az emlékek, a gondolatok. Az, hogy mit jelentett nekünk az elmúlt 13 évben, és mennyire hálás vagyok neki azokért a dolgokért, amiket tanított nekem. 

Megmutatta hogyan lehet feltétel nélkül szeretni és oda menni, ahol “fázik a szeretet”.
Megmutatta, hogy milyen az elmúlás, az öregedés. Milyen érzés az, amikor valaki csak a csendes jelenlétével ad biztonságot és megnyugvást. 

Nem és nem! A gyász és a fájdalom nem tud rutinná válni. Beszélhetünk emberről, állatról, de az elmúlásukkal bekövetkezendő csend a világ legfájdalmasabb zenéje.
Egy olyan virtus, amit nem akarsz meghallani, de folyamatosan üti a fejedben és a lelkedben a metronómot.