Iszom a boroskólát, most már két éve nélküled.
Minden este, ha Marcaliban vagyok, töltök magamnak egy pohárral, kiülök a teraszra és elszürcsölöm…
Most már nélküled... 

730 napja már csak az emlékeimben élsz, és a közös kis rituáléinkban.
Azóta "nélküled járom a világot és mindent más színben látok”. 

Nem mondom azt, hogy könnyű volt az elmúlt egy év vagy kettő...
De talán az a bizonyos idő valóban meghozta az enyhülést, és tényleg körbenőtte az idő a gyászt.
Ami valahol soha nem múlt el, mégis megtanultam vele élni, és talán már nem hasít bele a sejtjeim legmélyébe.

Furcsa érzés most ezeket a sorokat leírni, mert valahol még mindig olyan, mintha itt lennél. 
Ismét csak egy idézettel tudom elmondani azt, amit érzek:

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylõ havon
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

Hihetetlen, de az elmúlt évek "könny-cunamijai" után, talán pont ez a második évforduló hozta meg a változást.
Talán majd most már minden újra kisimul. Szoktad volt mondani pont ugyanezekkel a szavakkal.
Talán újra tudok magamra és az életemre koncentrálni. Nem pedig állandóan menekülni a múlt sorscsapásai, hiányérzetei elől…
Talán majd most már kicsit könnyebb lesz...talán...

Mert Mamika volt ám itt minden: elhagytak, hazudtak, átvertek, cserben hagytak, közben én is bántottam másokat, akik csak segíteni szerettek volna.
Az elmúlt 365 napban is rengetegszer sírtam, annak ellenére, hogy csudajó dolgok is történtek velem.
Valószínű mindez ahhoz kellett, hogy most azt érezzem, hogy soha nem voltam még ennyire felnőtt és önazonos, mint most.
És ehhez is te kellettél.
Te kellettél ahhoz, hogy rájöjjek arra, kik azok akiknek számítok és kik azok, akik tényleg úgy szeretnek és fogadnak el, ahogy vagyok.
Fájdalmas volt? Elképesztően. 

Borzasztóan nehéz volt megtalálni azt a biztonságérzetet önmagamban, amit te adtál.
Elmondhatatlanul nehéz volt ebből felállni és elhinni: igenis meg tudom csinálni, nélküled és a tanácsaid nélkül is.

Nem is olyan régen, elég kicsi választott el az öröklét gondolatától, hogy újra együtt legyünk. De egyszercsak megcsörrent a telefonom. Akkor jöttem rá arra, hogy így üzensz: nem ezt a Sorsot szántad nekem. Egyáltalán nem ezt, mint amiben az elmúlt két évben próbáltam, próbáltunk evickélni.
Azt hiszem azóta valahogy könnyebb minden. Ismét leértem a gödör aljára, de újra tudom, hogy itt vagy és vigyázol rám.
Küldöd a jeleket és láthatatlanul üzensz: "Kislányom minden rendben lesz!"
Mert mindig arra tanítottál, hogy egyedül is ki kell állni az élet viharait. 

Csak tudod néha elfáradok, eltörök.
Kegyetlenül elfáradok a felnőttségben, hogy nekem kell döntenem, ott állnom, és elfogadni azt, hogy már nem adod a vállad a könnyeimnek. Amik egyre kevesebbszer tódulnak a szemembe, de ha mégis felszínre törnek, megállíthatatlanul csak potyognak. 

Már nem azért, mert nem vagy itt, hanem mert szimplán “anya mégis nehéz”.

De “istenazatyám” nagyon igyekszem, hogy büszke legyél rám, bárhol is vagy most!

Őrizlek jó emlékezetemben, amíg élek, szeretlek!