4 év plusz egy nap.
Magam vagyok.
Most épp.
Potyognak a könnyeim.
Ülök a sárga fotelemben és csak te jársz az eszemben, pedig azt hittem, jól vagyok.
Miért ne lennék jól, hiszen az elmúlt 1 hétben két országon át bicikliztem.
Varázslatos helyeken jártam, szuper fotókat csináltam, amiknek úgy örültél volna.
Erre most meg újra megállíthatatlanul törnek fel a krokodilkönnyek.
Az évfordulóra már napokkal ezelőtt megírtam a gondolataim, most mégis okafogyottá váltak, hiszen mégis fáj, hogy nem vagy itt.
Mégis a húsomig hatol az érzés, hogy már nem láthatod azt, hogy mennyire jól vagyok.
Hogy milyen szépen összeszedtem, összeszedtük magunkat.
Az viszont továbbra is örömmel tölt el, hogy az igazi mélypontjaimat már nem láttad és nem kellett aggódnod miattam.
Nem kellett végignézned tehetetlenül a szenvedéseim.
Mégis hiányzol.
Talán most egy kicsit még jobban.
.
.
Ülök a Tiborral a kedvenc fagyizónk teraszán és belémhasítanak az emlékek, hogy min mentünk keresztül 4 évvel ezelőtt.
Nézem a Temetkezési vállalat logójat és a lelkem legmélyébe mar az emlékkép, amikor fekete ruhában ültem ott és a koporsódról, a ruháidról és az “ügymenetről” beszéltek.
Mintha egy filmet néznék kívülről.
Összeszorul a gyomrom és azon gondolkozom, hogy milyen jó, hogy ez már mögöttünk van.
Nézem Apámat, ahogy majszolja a cukormentes fagyit. Belémhasít a fájdalom, hogy te most mennyire örülnél annak, hogy így megismertem őt és a kérésednek megfelelően, gondját viselem. Közben a lelkiismeret-furdalás is felüti a fejét, hogy mióta nem vagy, sokkal többet járok haza.
3 hónapja pedig minden héten itt vagyok, több napot.
Neked ez miért nem járt meg belőlem?
Egyszerű és fájó a válasz: amíg az ember nem tudja pontosan, hogy mi az igazi veszteség, amíg fiatal és azt gondolja, hogy egy másik ember mindig itt lesz az életében, addig nem is tudja igazán becsülni azt. Na nem mintha nem becsültelek volna, de tudod, mindig azt gondoltam, hogy bőven van még időnk. Hát nem volt…
.
.
Nézem az udvaron a leandereid, amik ugyan még élnek, de a te gondos kezeid miatt voltak egykoron olyan gyönyörűek.
Most már ezek sem olyanok nélküled.
Mi sem vagyunk ugyanazok már, de még mindig virágzunk, még mindig van tavaszunk és nyarunk, csak nem olyan illatos és szép, mint veled volt.
De így 4 év után mi is kezdünk újra, igazából magunkra találni.
Talán most már nem olyan nehéz és talán már teljesen megszoktuk ezt az új felállást nélküled.
Igazán büszke lennél ránk, ha most látnád milyen szépen és békességben megvagyunk a Tiborral.
Örülnél annak, hogy nekem egyre több türelmem van hozzá és minden máshoz is az életben.
Boldog lennél, hogy Apám ilyen szépen boldogul és megtalálta a helyét.
4 év után körbenőtte az élet a gyászt, de mi még mindig őrzünk jó emlékezetünkben és nagyon szeretünk Anya!

Egy éve mentőt hívtam magamnak. 

A halálod évfordulója utáni napon. Úgy tűnt, nem bírja a szívem az elvesztésed és az elmúlt évek gyötrelmeit.
A szokásos migrénnel indult a hajnal, aztán extra alacsony pulzussal folytatódott a reggel, majd a 112 tárcsázásával kezdődött a diagnózis felállítása.

Újra az udvarunkban állt a mentőkocsi, csak most nem érted jöttek, hanem értem. 
Így utólag visszanézve, az egész műsor lényegében egy kabaré volt. 

A büszkeségem nem engedte, hogy hordágyon tegyenek be az egyhetes, még újszagú mentőautóba, így a saját lábamon, egy csíkos szatyorral botorkáltam az autóhoz. A legkedvesebb nyári nadrágomra azt mondta a mentős, hogy ő sem jönne pizsomában…ennyit a divatról. 

Közben Apám és Margit néni aggódó tekintete kísért, ami még idegesebbé tett. Ideges lettem, hogy most meg miattam kell aggódni. Szép munka Eszter!

Az ölemben volt a szatyor, amiben a kulacsom és az irataim voltak. Az jutott eszembe, hogy engem most nem vihetnek el Kaposvárra, mert a kórházba menős pakkom Budapesten van.
Meg amúgysem.
Nem kell itt feleslegesen a pánik. 

De hát pánikra volt ok, mert idővel meglett a diagnózis: szívritmus zavar. Pont az, mint ami neked is volt. 

Nem bírta a szívem az elmúlt éveket. Nincs mit szépíteni rajta. Hónapokig jártam orvosról orvosra. A probléma sokáig nem múlt, de ahogy az idő körbenőtte az életet, megszűnt a mellkasi fájdalom és egyre ritkábban érzem már a fájdalmat. 

Ennyi a recept: elfogadni, az elfogadhatatlant. Elfogadtam azt, amit muszáj volt elfogadni. Amire sokáig úgy gondoltam, mint egy örökké elfoghatatlan tényre. Hogy meghaltál.
3 év távlatából, már azt gondolom, hogy könnyebb volt, mint gondoltam, hiszen nem volt már remény. Nem volt tovább remény, hogy meggyógyulsz. A halálod napján véget ért a keserves reménykedés és a helyét felváltotta az elfogadás. Azt hiszem, ez a könnyű a halálban. Nincs tovább, miben hinni. 

Aztán valahogy azóta, hogy egyedül jártam a kórházakat, feküdtem azon a júliusi napon, pont abban az elkülönítőben, mint te, megerősödtem. 

Mintha a te egykori erőd belémszállt volna. Mintha minden bölcsességed, kitartásod átadtad volna nekem. Emlékszem, amikor egy decemberi napon, szintén egyedül mentem ct-re és vizsgálat közben szétpattant az ér a kezemben.
Utána remegve ültem kint a váróban vagy fél órát, hogy el tudjak indulni haza.
Te jártál az eszemben, hogy ilyen malőröknél milyen erős voltál mindig. Meg persze az is bevillant, hogy milyen szerencsés is voltál minden nehézség közben. Mert mindig elkísért Apa vagy én, vagy mindketten. Soha nem ültél egyedül sehol. Tudom, ha most itt lennél a Földön, akkor én sem ülnék sehol egyedül. Bár lélekben most sem voltam egyedül, mert éreztem, érzem vigyázó tekinteted. 

.

.

Tegnap éjjel is Veled álmodtam. Már sokadjára. És tudod mi volt bennem?

Hogy nem akarom, hogy újra itt legyél. Nem akarom, hogy újra átéljük azokat az őrült szenvedéseket, amin leginkább te, de mi is keresztül mentünk. Hogy nem akarlak többet látni a kórházi ágyban, nem akarom azt a reggelt átélni, amikor megmondták, hogy elköltöztél egy szebb és boldogabb világba.
Nem akarok többet belegondolni abba, hogy min mentél keresztül, és hogy nem voltam ott veled az utolsó pillanatban. Mert azt is úgy alakítottad, hogy ne lehessek ott, hogy ne láthassam az utolsó lélegzetvételed.
Biztos vagyok abban, hogy ezért mentél el hajnal fél3-kor, és nem reggel, amikor ott ültem volna az ágyad mellett. 

Nagyon gyakran, lényegében minden nap, eszembe jutsz.
És képzeld, már nem fáj, hogy nem vagy itt fizikailag, mert tudom, hogy egy másik világból figyelsz és őrzöl minket.

Már semmi nem fáj veled kapcsolatban, mert körbenőtte az élet. Az újabb fájdalmakkal, nehézségekkel és boldogsággal. Mert nehogy azt hidd, hogy csak sírunk és szomorkodunk. Tudom, hogy ennek örülsz, ezért mondom. 

Annyi változás viszont van, hogy nem bírom megnézni a rólad készült képeket, mert az most azért mégiscsak nagyon nehéz. Nem tudom megmondani pontosan, hogy miért, de azért még mindig “mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz".

Talán azt gondoltam, hogy a fájdalomban és a gyászban rutint lehet szerezni. Hogy amikor egy újabb veszteség ér, akkor már nem fog annyira belemarni a legmélyebb sejtjeimbe.
Tévedtem. 

Amíg fiatal az ember, eszébe sem jut a halál. Eszébe sem jut az, hogy ahogy az idő fogaskereke jár, úgy egyre kevesebb év, hónap és nap van hátra mindenki életéből.
Vannak emberek és állatok, akik a világ legtermészetesebb módján részesei az életünknek.

Aztán egyszer csak észreveszed rajtuk az öregedés jeleit. Azt, ahogy zakatol a kis lényük az elmúlás felé.

Igen, a kutyánkról beszélek. Az eb, aki az Anyám halála után az Apám legjobb barátja lett, akiről gondoskodott, akihez unalmas napjain szólt. Ez a jószág, akit 13 évvel ezelőtt Tinnyén talált egy állatmentő, aki ezután 5 évet élt velem Budapesten, majd örökös nyaralójegyet váltott magának Marcaliba, a Szüleimhez. Először az Anyám árnyéka lett, majd az Apámé. 

Soha nem volt vele semmi gond. Rajzolni nem tudtam volna 13 évvel ezelőtt okosabb, szebb, megértőbb és jobb kutyát. Soha nem tanítottam semmire, mégis olyan volt a kis ősz szakállával, mint aki a világ összes bölcsességét magáénak tudja. Nem én tanítottam őt, hanem ő tanított engem, minket. 

Emlékszem, mikor az Anyám meghalt és végelláthatatlanul csak sírtam, odakucorodott az ölembe. Bár azon az éjszakán azt hittem az Anyám után megy. Zilált egész éjjel, alig kapott levegőt. Figyeltem minden rezdülését, felkeltem hozzá, hogy él-e még.
De ő élni akart tovább velünk, hogy kicsit feledtesse az Anyám után maradt űrt. 

Amikor hazamentem, nemcsak az Apámhoz mentem, hanem hozzá is. Ehhez a kis lényhez, akinek minden lépése, farkcsóválása maga a megtestesült őszinte szeretet volt. Mikor meglátott, szinte repült felém.

Az elmúlt pár látogatásom alkalmával már nem repült, csak csóvált. Nem nagyon, csak kicsit. Már nem volt ereje futni, felugrani a kanapéra, már magát megtartani a négy lábán is alig volt ereje. 

Szeptember végén megfürdettem egy lavórban. Fürdetés közben azon gondolkoztam, hogy lehet már a sírhantnak csinosítom a kutyámat. Morbid, nem? 
Tartanom kellett a fejét, mert már nem bírta el saját magát. Belefulladt volna a vízbe, ha nem fogom. Potyogtak a könnyeim, de úgy tekintettem rá, mint egy idős emberre, akit kimondatlanul az utolsó útjára kísérem.

Akkor még ezt is gondoltam: “Most múlik pontosan”, de én nem akarom őt elengedni. Elengedni azt a lényt, aki minden esős és borús napon örömet okozott, aki napsütés volt minden pillanatában.

Azt hiszem pontosan tudtam, hogy ez már a végjáték. Tudtam azt, hogy hamarosan be fog következni és krokodilkönnyeket fogok hullajtani egyvégtében.
Siratom őt, magamat, a csodálatos közös időt, és önző vagyok, mert még többet szerettem volna belőle. Még többet abból a feltétel nélküli szeretetből, amit csak ő tudott. 

Ahogy megöregedett, már csak önmaga szellemeként poroszkált fel s alá a lakásban és az udvaron. De ott volt, csendesen, némán. Amikor kimentem a teraszra és szürcsöltem az Anyám tiszteletére a "boroskólám", csak ült ott mellettem. Még érzékelt engem, de egy ideje szinte semmiről nem vett tudomást. Már nem ugatott, ha becsengettek, már nem őrizte a házat, csak engem, ha hazamentem.

Az utolsó hetekben már csak álmában sikított. Ki tudja miért. 
A kis élete elejéről, vagy a koráról sosem tudtunk sokat. Így szeretném azt gondolni, hogy azért sikított, mert eszébe jutottak azok az idők, amikor nem voltunk neki mi és csupa szenvedés és magányos kóborlás volt az élete. 

Elment, elmúlt, most már “hivatalosan” is ő a csend zenésze. Felment abba a bizonyos Mennyországba és az Anyám ölében ül, ahol annyira szeretett ücsörgni. Most már fentről vigyáznak ránk. Bedagadt a fejem a sok sírástól, és folyamatosan csak cikáznak a fejemben az emlékek, a gondolatok. Az, hogy mit jelentett nekünk az elmúlt 13 évben, és mennyire hálás vagyok neki azokért a dolgokért, amiket tanított nekem. 

Megmutatta hogyan lehet feltétel nélkül szeretni és oda menni, ahol “fázik a szeretet”.
Megmutatta, hogy milyen az elmúlás, az öregedés. Milyen érzés az, amikor valaki csak a csendes jelenlétével ad biztonságot és megnyugvást. 

Nem és nem! A gyász és a fájdalom nem tud rutinná válni. Beszélhetünk emberről, állatról, de az elmúlásukkal bekövetkezendő csend a világ legfájdalmasabb zenéje.
Egy olyan virtus, amit nem akarsz meghallani, de folyamatosan üti a fejedben és a lelkedben a metronómot. 

Iszom a boroskólát, most már két éve nélküled.
Minden este, ha Marcaliban vagyok, töltök magamnak egy pohárral, kiülök a teraszra és elszürcsölöm…
Most már nélküled... 

730 napja már csak az emlékeimben élsz, és a közös kis rituáléinkban.
Azóta "nélküled járom a világot és mindent más színben látok”. 

Nem mondom azt, hogy könnyű volt az elmúlt egy év vagy kettő...
De talán az a bizonyos idő valóban meghozta az enyhülést, és tényleg körbenőtte az idő a gyászt.
Ami valahol soha nem múlt el, mégis megtanultam vele élni, és talán már nem hasít bele a sejtjeim legmélyébe.

Furcsa érzés most ezeket a sorokat leírni, mert valahol még mindig olyan, mintha itt lennél. 
Ismét csak egy idézettel tudom elmondani azt, amit érzek:

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylõ havon
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

Hihetetlen, de az elmúlt évek "könny-cunamijai" után, talán pont ez a második évforduló hozta meg a változást.
Talán majd most már minden újra kisimul. Szoktad volt mondani pont ugyanezekkel a szavakkal.
Talán újra tudok magamra és az életemre koncentrálni. Nem pedig állandóan menekülni a múlt sorscsapásai, hiányérzetei elől…
Talán majd most már kicsit könnyebb lesz...talán...

Mert Mamika volt ám itt minden: elhagytak, hazudtak, átvertek, cserben hagytak, közben én is bántottam másokat, akik csak segíteni szerettek volna.
Az elmúlt 365 napban is rengetegszer sírtam, annak ellenére, hogy csudajó dolgok is történtek velem.
Valószínű mindez ahhoz kellett, hogy most azt érezzem, hogy soha nem voltam még ennyire felnőtt és önazonos, mint most.
És ehhez is te kellettél.
Te kellettél ahhoz, hogy rájöjjek arra, kik azok akiknek számítok és kik azok, akik tényleg úgy szeretnek és fogadnak el, ahogy vagyok.
Fájdalmas volt? Elképesztően. 

Borzasztóan nehéz volt megtalálni azt a biztonságérzetet önmagamban, amit te adtál.
Elmondhatatlanul nehéz volt ebből felállni és elhinni: igenis meg tudom csinálni, nélküled és a tanácsaid nélkül is.

Nem is olyan régen, elég kicsi választott el az öröklét gondolatától, hogy újra együtt legyünk. De egyszercsak megcsörrent a telefonom. Akkor jöttem rá arra, hogy így üzensz: nem ezt a Sorsot szántad nekem. Egyáltalán nem ezt, mint amiben az elmúlt két évben próbáltam, próbáltunk evickélni.
Azt hiszem azóta valahogy könnyebb minden. Ismét leértem a gödör aljára, de újra tudom, hogy itt vagy és vigyázol rám.
Küldöd a jeleket és láthatatlanul üzensz: "Kislányom minden rendben lesz!"
Mert mindig arra tanítottál, hogy egyedül is ki kell állni az élet viharait. 

Csak tudod néha elfáradok, eltörök.
Kegyetlenül elfáradok a felnőttségben, hogy nekem kell döntenem, ott állnom, és elfogadni azt, hogy már nem adod a vállad a könnyeimnek. Amik egyre kevesebbszer tódulnak a szemembe, de ha mégis felszínre törnek, megállíthatatlanul csak potyognak. 

Már nem azért, mert nem vagy itt, hanem mert szimplán “anya mégis nehéz”.

De “istenazatyám” nagyon igyekszem, hogy büszke legyél rám, bárhol is vagy most!

Őrizlek jó emlékezetemben, amíg élek, szeretlek!

365 napja elment. Itt hagyott engem, minket. Június 29-én 19.02-kor láttam és 20.59-kor hallottam utoljára a hangját. De persze ki számolja…

Nemrég azt mondta nekem valaki, hogy ELTITKOLTAM, HOGY MEG FOG HALNI…már hogy titkoltam volna el, mikor saját magam előtt is TAGADTAM és talán még most is TAGADOM ezt az egészet?! Mert sokszor olyan ám, mintha itt lenne még. Sokszor hallom a hangját, érzem a kezemben a haja simaságát és a keze redőit. Pontosan tudom milyen érzés átölelni a kis 150 centis magasságát, és minden porcikájára úgy emlékszik a kezem és a szemem, mintha most is itt állna előttem. 

Érzem a jelenlétét, és ha nagyon figyelek, hallom az intő szavait is, amiket soha nem akarok meghallani. Talán szándékosan. Hallom, ahogy mondja: “Ejj kislányom, ezt azért ne rakd ki az Internetre! Nem kell mindenkinek tudnia mekkora bánatod van!”

Hosszú-hosszú ideig hallgattam a szomorúságomról és mutattam kifelé, hogy milyen rettenetesen erős emberré váltam az elmúlt évben. 

Hát kéremszépen, HAZUDTAM! Neki, magamnak és a külvilágnak is. Mert én ebbe az elmúlt egy évben belehaltam. Nem csak abba, hogy ő nincs, hanem az összes többi veszteségbe és fájdalomba, amik potom 365 nap alatt értek.

Persze, mondják, hogy nem lehet a veszteségeimmel magyarázni azt, hogy érzelmileg most milyen is vagyok. Milyen hullámzó. Hol sírok, hol üvöltök, hol szeretek, hol kicsattanok, hol gyűlölök, hol teljes némaságba burkolózom.

Egy éve állandó vendégem a szomorúság. Akkor is amikor jól vagyok, és akkor is amikor krokodilkönnyeket hullajtok, mint most hetek óta újra. Tudom, már nagyon unalmasak a könnyeim, a sírás nem old meg semmit, az élet megy tovább, előre kell nézni, szép az élet blablabla.

Viszont, az élet azt hiszem megállt, megrekedt és összeomlott azon a napon, amikor az ő szíve megszűnt dobogni. Pontosan tudom mikor ment el, mikor köszönt el tőlem a lelke. Mert azon az éjszakán, pontosan 365 nappal ezelőtt, hajnal 2.30-kor felébredtem és nem tudtam visszaaludni. A zárójelentésen ugyanez az időpont szerepelt…

Az utolsó napjaiban folyamatosan azt mondogatta, hogy nem fog megállni az élet, ha ő nem lesz. Legyintettem és leállítottam a beszélgetést azzal, hogy ez NEM MOST fog bekövetkezni és ne beszéljen butaságokat. Pedig ő próbált felkészíteni arra, amire nem lehet felkészülni. Most már világosan látom és tudom, hogy akkor mit miért mondott, vagy csinált. Ő megérezte azt, hogy már nincs sok közös idő. Nem csak akkor, hanem napra pontosan egy évvel azelőtt, amikor teljesen titokban (fél város tudta, rajtam kívül) megcsináltatták a síremléküket. A temetési herce-hurcában kerestem egy papírt, és megtaláltam a sírkőről kiállított számlát. Feketén-fehéren ott állt, hogy 2020. június 30-án készült el a síremlék, amit csináltattak. Hogy nekem könnyebb legyen. Hogy a meglévő bánatomon kívül, nekem ne legyen arra “gondom”, hogy síremléket kelljen csináltatnom. Hát így érezte meg ő ezt az egészet, és így szeretett ő engem…

Visszatérve az előzőekhez, természetesen abban igaza volt, hogy lett másnap és azután is, de hogy ennyire nehéz lesz nélküle, azt szerintem ő sem gondolta…Sokan kritizálták a kapcsolatom vele, hogy túlzottan ragaszkodtunk egymáshoz, nem volt egészséges a mi viszonyunk. Mások szerint nem volt normális, hogy mi ennyire szerettük és ragaszkodtunk egymáshoz. Az az igazság, hogy nagyon komfortos és biztonságos egy olyan, feltételektől mentes légkörben élni, ahol a nap minden pillanatában azt érzed, hogy szeretnek, és bármi történik veled, ő és ők ott vannak. Aztán hidegzuhanyként ér a csúf valóság. Kegyetlen és borzasztó érzés az, amikor ez egy pillanat alatt megszűnik. Amikor nincs hátország, nincs kire támaszkodnod, nincs többé "bajtársad".

Hogy helyesen tettük-e hogy ennyire szerettük és ragaszkodtunk egymáshoz?! A válaszom egyértelműen az (az engem ért kritikáktól függetlenül), hogy igen, mert ezért a kölcsönös szeretetért és tiszteletért volt érdemes élni! És ennek az érzésnek az emléke visz előre, hogy legyen holnap is.

És még miért volt érdemes egy évvel ezelőtt minden egyes nap a kórházban ülni az ágya mellett?

Ezért az öt szóért: “jó gyerek vagy, nagyon szeretlek”. Gyereknek ennél több azt hiszem nem kell. És én megtettem érte mindent, ugyanúgy, ahogy ő az egész életében mindent értem, miattam és nekem tett. Az, hogy hálás vagyok, hogy ilyen Anyát kaptam a Jóistentől, az egy nagyon gyenge kifejezés. 

Sokan figyelmeztettek, hogy nehéz lesz az évforduló, de azért ez minden képzeletet felülmúl...

Mióta közeleg ez a dátum, egyre csak arra gondolok, hogy szeretném, ha megsimogatná a hajam, és azt mondaná, hogy nagyon szeret, nincs semmi baj. Szeretnék elmenni vele a Balatonra, enni egy fagyit a Mesterben, vagy éppen sétálni vele és a kisállataival (akik szintén időközben elmentek) a mezőben. Szeretném, ha újra Mamikának hívhatnám, mert mióta elment, nem tudom kiejteni a számon a becenevét. 

És mindemellett azt is szeretném, ha mások is úgy látnának engem, ahogy egyedül ő látott: a hibáim, a lobbanékonyságom, a trágár beszédem, a kudarcaim, a hisztijeim, a bizonytalanságaim és a sok-sok könnyem mögött meglátta azt az egy dolgot, amire mindig vágytam. Csupán arra, hogy szeressenek. És ő nagyon szeretett engem. És nem csak engem, hanem az embereket és a világot egyaránt. 

Nálam sokkal okosabb emberek azt mondják, hogy a gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet. Lehet, èn nem tudom. Nélküle kevés dolgot tudok már. Egyetlen dolgot kellene, vagy kell vagyis kellett volna megtanulni az elmúlt egy évben: nélküle élni és felnőni, azaz belenőni ebbe az új, hiányokkal teli életbe. Azt hiszem, az én felnőtté válásom azon a bizonyos napon kezdődött. Vagyis elkezdődött valami más. Mindig mondta, hogy nehéz lesz, de álmomban sem gondoltam, hogy ennyire…Amióta ő elment, minden más. Én is. Az élet is. 

Egy éve folyamatosan futok, szaladok, rohanok, menekülök, keresem őt, a szeretetét, a jelenlétét, vagy legalábbis valami hasonló biztonságot, amit ő adott.

Tudom, hogy nincs már többé az a biztonság, tudom azt, hogy csak egy Anya tud így szeretni, de engedtessék meg nekem is a szomorúság, a gyász, az összeomlás és minden ami ezzel együtt jár. Azt hiszem MA megengedhetem azt magamnak, hogy gyenge és összetört legyek. “Hivatalosan is”. 

Nyilván az élet számtalan szép élményt, csodálatos embereket és maradandó élményekkel is gazdagított az elmúlt röpke 365 napban. 

De sajnos ilyen gyarló az ember: a veszteségeire koncentrál és a csodás, fenséges pillanatok eltörpülnek az átélt nehézségek mellett…amikor jönnek a krokodilkönnyek, elfelejted azt, hogy volt kárpótlás is bőven…Most alig jut eszembe ilyen pillanat, de tudom azt is a szívem legmélyén, hogy a helyemen vagyok. Vagyis tudnom kellene, hiszen egy külső szemlélő szemüvegén keresztül nézve a jelenlegi életemet, nem lehetne okom panaszra. 

De Pilinszky szavaival élve: 

Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Természetesen nem egy dátum határozza meg azt, hogy az ember mikor fog kevésbé fájó szívvel emlékezni az élete elmúlt eseményeire. Nem ez a bizonyos, rettegett június 30. lesz a vízválasztó. Mert ez a nap is el fog múlni, ahogy az összes többi is egy szempillantás alatt elsuhant. 

Nem a temetőbe járás jelképezi azt, hogy mennyire volt fontos az Anyám, és hogy mennyire meghatározó szereplője az életemnek még ma is.

És nem is a holnap fogja hozni a változást, vagy a könnyzápor megszűnését és nem a következő száz könyv és cikk, ami elolvasásra fog kerülni ebben a témában.

Hanem a gyötrelmes és százszor kimondott unalmas közhely: az IDŐ.
Ami nem gyógyítja be a sebeket, csak körbenövi az életet. 

Eltelt 365 nap nélküle. Nem tudjuk, hogy még mennyi nap áll előttünk a saját életünkből, de az az egy biztos, hogy “megőrizzük őt jó emlékezetünkben”, amíg élünk. Ahogy mindig szerette volna...

Szeretlek Anya!