365 napja elment. Itt hagyott engem, minket. Június 29-én 19.02-kor láttam és 20.59-kor hallottam utoljára a hangját. De persze ki számolja…
Nemrég azt mondta nekem valaki, hogy ELTITKOLTAM, HOGY MEG FOG HALNI…már hogy titkoltam volna el, mikor saját magam előtt is TAGADTAM és talán még most is TAGADOM ezt az egészet?! Mert sokszor olyan ám, mintha itt lenne még. Sokszor hallom a hangját, érzem a kezemben a haja simaságát és a keze redőit. Pontosan tudom milyen érzés átölelni a kis 150 centis magasságát, és minden porcikájára úgy emlékszik a kezem és a szemem, mintha most is itt állna előttem.
Érzem a jelenlétét, és ha nagyon figyelek, hallom az intő szavait is, amiket soha nem akarok meghallani. Talán szándékosan. Hallom, ahogy mondja: “Ejj kislányom, ezt azért ne rakd ki az Internetre! Nem kell mindenkinek tudnia mekkora bánatod van!”
Hosszú-hosszú ideig hallgattam a szomorúságomról és mutattam kifelé, hogy milyen rettenetesen erős emberré váltam az elmúlt évben.
Hát kéremszépen, HAZUDTAM! Neki, magamnak és a külvilágnak is. Mert én ebbe az elmúlt egy évben belehaltam. Nem csak abba, hogy ő nincs, hanem az összes többi veszteségbe és fájdalomba, amik potom 365 nap alatt értek.
Persze, mondják, hogy nem lehet a veszteségeimmel magyarázni azt, hogy érzelmileg most milyen is vagyok. Milyen hullámzó. Hol sírok, hol üvöltök, hol szeretek, hol kicsattanok, hol gyűlölök, hol teljes némaságba burkolózom.
Egy éve állandó vendégem a szomorúság. Akkor is amikor jól vagyok, és akkor is amikor krokodilkönnyeket hullajtok, mint most hetek óta újra. Tudom, már nagyon unalmasak a könnyeim, a sírás nem old meg semmit, az élet megy tovább, előre kell nézni, szép az élet blablabla.
Viszont, az élet azt hiszem megállt, megrekedt és összeomlott azon a napon, amikor az ő szíve megszűnt dobogni. Pontosan tudom mikor ment el, mikor köszönt el tőlem a lelke. Mert azon az éjszakán, pontosan 365 nappal ezelőtt, hajnal 2.30-kor felébredtem és nem tudtam visszaaludni. A zárójelentésen ugyanez az időpont szerepelt…
Az utolsó napjaiban folyamatosan azt mondogatta, hogy nem fog megállni az élet, ha ő nem lesz. Legyintettem és leállítottam a beszélgetést azzal, hogy ez NEM MOST fog bekövetkezni és ne beszéljen butaságokat. Pedig ő próbált felkészíteni arra, amire nem lehet felkészülni. Most már világosan látom és tudom, hogy akkor mit miért mondott, vagy csinált. Ő megérezte azt, hogy már nincs sok közös idő. Nem csak akkor, hanem napra pontosan egy évvel azelőtt, amikor teljesen titokban (fél város tudta, rajtam kívül) megcsináltatták a síremléküket. A temetési herce-hurcában kerestem egy papírt, és megtaláltam a sírkőről kiállított számlát. Feketén-fehéren ott állt, hogy 2020. június 30-án készült el a síremlék, amit csináltattak. Hogy nekem könnyebb legyen. Hogy a meglévő bánatomon kívül, nekem ne legyen arra “gondom”, hogy síremléket kelljen csináltatnom. Hát így érezte meg ő ezt az egészet, és így szeretett ő engem…
Visszatérve az előzőekhez, természetesen abban igaza volt, hogy lett másnap és azután is, de hogy ennyire nehéz lesz nélküle, azt szerintem ő sem gondolta…Sokan kritizálták a kapcsolatom vele, hogy túlzottan ragaszkodtunk egymáshoz, nem volt egészséges a mi viszonyunk. Mások szerint nem volt normális, hogy mi ennyire szerettük és ragaszkodtunk egymáshoz. Az az igazság, hogy nagyon komfortos és biztonságos egy olyan, feltételektől mentes légkörben élni, ahol a nap minden pillanatában azt érzed, hogy szeretnek, és bármi történik veled, ő és ők ott vannak. Aztán hidegzuhanyként ér a csúf valóság. Kegyetlen és borzasztó érzés az, amikor ez egy pillanat alatt megszűnik. Amikor nincs hátország, nincs kire támaszkodnod, nincs többé "bajtársad".
Hogy helyesen tettük-e hogy ennyire szerettük és ragaszkodtunk egymáshoz?! A válaszom egyértelműen az (az engem ért kritikáktól függetlenül), hogy igen, mert ezért a kölcsönös szeretetért és tiszteletért volt érdemes élni! És ennek az érzésnek az emléke visz előre, hogy legyen holnap is.
És még miért volt érdemes egy évvel ezelőtt minden egyes nap a kórházban ülni az ágya mellett?
Ezért az öt szóért: “jó gyerek vagy, nagyon szeretlek”. Gyereknek ennél több azt hiszem nem kell. És én megtettem érte mindent, ugyanúgy, ahogy ő az egész életében mindent értem, miattam és nekem tett. Az, hogy hálás vagyok, hogy ilyen Anyát kaptam a Jóistentől, az egy nagyon gyenge kifejezés.
Sokan figyelmeztettek, hogy nehéz lesz az évforduló, de azért ez minden képzeletet felülmúl...
Mióta közeleg ez a dátum, egyre csak arra gondolok, hogy szeretném, ha megsimogatná a hajam, és azt mondaná, hogy nagyon szeret, nincs semmi baj. Szeretnék elmenni vele a Balatonra, enni egy fagyit a Mesterben, vagy éppen sétálni vele és a kisállataival (akik szintén időközben elmentek) a mezőben. Szeretném, ha újra Mamikának hívhatnám, mert mióta elment, nem tudom kiejteni a számon a becenevét.
És mindemellett azt is szeretném, ha mások is úgy látnának engem, ahogy egyedül ő látott: a hibáim, a lobbanékonyságom, a trágár beszédem, a kudarcaim, a hisztijeim, a bizonytalanságaim és a sok-sok könnyem mögött meglátta azt az egy dolgot, amire mindig vágytam. Csupán arra, hogy szeressenek. És ő nagyon szeretett engem. És nem csak engem, hanem az embereket és a világot egyaránt.
Nálam sokkal okosabb emberek azt mondják, hogy a gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet. Lehet, èn nem tudom. Nélküle kevés dolgot tudok már. Egyetlen dolgot kellene, vagy kell vagyis kellett volna megtanulni az elmúlt egy évben: nélküle élni és felnőni, azaz belenőni ebbe az új, hiányokkal teli életbe. Azt hiszem, az én felnőtté válásom azon a bizonyos napon kezdődött. Vagyis elkezdődött valami más. Mindig mondta, hogy nehéz lesz, de álmomban sem gondoltam, hogy ennyire…Amióta ő elment, minden más. Én is. Az élet is.
Egy éve folyamatosan futok, szaladok, rohanok, menekülök, keresem őt, a szeretetét, a jelenlétét, vagy legalábbis valami hasonló biztonságot, amit ő adott.
Tudom, hogy nincs már többé az a biztonság, tudom azt, hogy csak egy Anya tud így szeretni, de engedtessék meg nekem is a szomorúság, a gyász, az összeomlás és minden ami ezzel együtt jár. Azt hiszem MA megengedhetem azt magamnak, hogy gyenge és összetört legyek. “Hivatalosan is”.
Nyilván az élet számtalan szép élményt, csodálatos embereket és maradandó élményekkel is gazdagított az elmúlt röpke 365 napban.
De sajnos ilyen gyarló az ember: a veszteségeire koncentrál és a csodás, fenséges pillanatok eltörpülnek az átélt nehézségek mellett…amikor jönnek a krokodilkönnyek, elfelejted azt, hogy volt kárpótlás is bőven…Most alig jut eszembe ilyen pillanat, de tudom azt is a szívem legmélyén, hogy a helyemen vagyok. Vagyis tudnom kellene, hiszen egy külső szemlélő szemüvegén keresztül nézve a jelenlegi életemet, nem lehetne okom panaszra.
De Pilinszky szavaival élve:
Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
Természetesen nem egy dátum határozza meg azt, hogy az ember mikor fog kevésbé fájó szívvel emlékezni az élete elmúlt eseményeire. Nem ez a bizonyos, rettegett június 30. lesz a vízválasztó. Mert ez a nap is el fog múlni, ahogy az összes többi is egy szempillantás alatt elsuhant.
Nem a temetőbe járás jelképezi azt, hogy mennyire volt fontos az Anyám, és hogy mennyire meghatározó szereplője az életemnek még ma is.
És nem is a holnap fogja hozni a változást, vagy a könnyzápor megszűnését és nem a következő száz könyv és cikk, ami elolvasásra fog kerülni ebben a témában.
Hanem a gyötrelmes és százszor kimondott unalmas közhely: az IDŐ.
Ami nem gyógyítja be a sebeket, csak körbenövi az életet.
Eltelt 365 nap nélküle. Nem tudjuk, hogy még mennyi nap áll előttünk a saját életünkből, de az az egy biztos, hogy “megőrizzük őt jó emlékezetünkben”, amíg élünk. Ahogy mindig szerette volna...
Szeretlek Anya!
